HRBlog

Nehéz és mozgalmas időszakon vagyok túl. Alig 1,5 hónapja még Angliában éltem és dolgoztam, aztán alighogy belaktuk a pécsi lakást, amit annak idején otthagytunk, már költöztünk is fel Pestre. Egy ideig a párom volt csoporttársánál laktunk, bőröndből, mint egy kempingben, míg most végre sikerült bérelnünk egy szép és tágas, teljesen felújított lakást Budán, a XI. kerületben.

Már több, mint egy hete itt élünk, de a költözködés, a lakás berendezése minden energiámat felemésztette, arról nem is beszélve, hogy ismét egy kisebb vagyont hagytunk az Ikeában. Azért ismét, mert annak idején Liverpoolban is berendeztünk egy lakást, és egy rakás dolgot ott kellett hagynunk.

Végre internetünk is van, ez azonban nem volt olyan egyszerű.

Világ életemben zokon vettem, ha hülyének néznek, nagyon nehezen viselem. Most elmentem internet szerződést kötni a kék gázművekre emlékezetetető emblémájú céghez, az ügyintéző azonban meggyőzött az ingatlanok jogalanyiságáról, és közölte: mivel az ingatlan előző tulajdonosa több százezer forintnyi tartozást halmozott fel, ezért erre a címre nem kívánnak szerződést kötni. Első körben nem is értettem, annyira vadul hangzott: valaki elkövetett valamit, és ezért engem kívánnak megbüntetni. Hiába magyaráztam, hogy ehhez nekem semmi közöm, és ez különben is jogszerűtlen, az ügyintéző az irodavezető szigorú utasítását tolmácsolva kijelentette: márpedig erre a címre nem fognak szerződést kötni, ne is erőlködjek. Én meg nem is szoktam erőlködni, különben sem szoktam hozzá az ilyen bánásmódhoz, ezért elköszöntem, és más szolgáltató után néztem. Nem szokásom senkire sem ráerőltetni magam, és különben is lesz más, aki örülni fog a pénzemnek.

Sajnos azonban azt kellett tapasztalnom, hogy az utcában csak ennek az egy szolgáltatónak van kábele, tehát ha akarok, ha nem, velük kell szerződnöm. Másnap visszamentem hát, és jó két órás eszmecsere és jogászkodás után a cég jogi osztálya végül engedélyt adott a szerződéskötésre, és néhány nap alatt be is kötötték. A probléma ezzel csak az, hogy egy egyszerű, jogi kérdésekben járatlan ügyféllel ezek szerint bármit megtehetnek, velük sikerrel elhitetik, hogy két fél közötti jogvita kihatással van őrájuk, mint harmadik személyre, és hogy a magyar jog szerint az ingatlanok rendelkeznek jogalanyisággal, szerződéskötési képességgel, nem a személyek. Az ügyintéző ugyanis ezt kívánta velem elhitetni, én pedig ezt kívántam tőle írásban megkapni. Ennek lett az eredménye a szerződéskötés, ugyanis a jogi osztály ezt már nem kívánta írásba foglalni. Arról nem is beszélve, hogy egy nyilvánosan kínált szolgáltatásból ugye senkit nem lehet kizárni tőle független (bőrszín, vallás, előző lakó, stb....) körülményre való hivatkozással.

Szóval a projektet végül siker koronázta, azonban feleslegesen sok idegeskedés és időveszteség árán sikerült csak egy mindennapos helyzetet megoldani, és ez bánt. A szolgáltató messze nem volt korrekt, és hülyének nézett engem, az ügyfelet. A mások hülyének nézése azonban nem csak polgári jogi, szolgáltató (eladó) – ügyfél (vevő) jogviszonyok keretében általános, hanem nagyon gyakran a munkáltatók is így viselkednek a jog világában kevéssé tájékozott munkavállalóikkal. Itt gondolhatunk a mára már klasszikussá vált „közös megegyezéssel felmondok”-ra, de gondolhatunk a munkakörülményekre, vagy a munkaidőn kívül kötelezően látogatandó megbeszélésekre, meetingekre is. Ilyen esetekben a munkaadó nyilvánvalóan visszaél pozíciójával, és ilyen formán „takarékoskodik” erőforrásaival – a másik fél kontójára.

Azonban, ha jobban belegondolunk, ez kétélű fegyver. Bár a munkavállalók többsége jogilag képzetlen, azért dőreség lenne azt feltételezni róluk, hogy nincs ön- és igazságérzetük, és mint az igába hajtott barmok veszik tudomásul helyzetüket, miközben tudásuk legjavát adva, minden energiájukat munkájuk végzésére fordítják. Ez természetesen nem így van. Bár nem tudják pontosan, hol, milyen szabályt sértett munkaadójuk, azért azt érzik, hogyha valami nem „kóser”, és a maguk módján bosszút állnak. Ez lehet az alapanyagok, szerszámok hanyag kezelése, a minőségi és mennyiségi követelmények lazább kezelése, de akár szabotázs is. Apró, pitiáner bosszúk ezek, de a munkavállalók -nem lévén más eszközük- csak így tudnak kvázi visszavágni, bosszút állni az őket ért sérelmekért. Mindezt természetesen úgy kell megtenniük, hogy az állásukat közvetlenül ne veszélyeztessék, tehát észrevétlenül, sunyin, kvázi alattomosan. A munkaadó ezt nem is nagyon veszi észre, pusztán csak a termelési eredmények romlását, a minőségi kifogások számának emelkedését, az ügyfelek elmaradását fogja tapasztalni. Ezért tovább húz a nadrágszíjon, ami természetesen további elégedetlenséget indukál, és a kör bezárult.

Úgy gondolom, a „fair play” minden esetben kifizetődőbb, hatékonyabb megoldás, akár munkavállalókról, akár ügyfelekről van szó. Senki sem szereti becsapva érezni magát, és mindenki hajlamos arra, hogy akármilyen apró, pitiáner módon is, de bosszút álljon, megtorolja az őt ért sérelmet. Egy ügyfél elmegy máshová vásárolni -ha erre módja van. Nekem sajnos nem volt, ezért tértem vissza, és kezdtem jogi megoldást keresni. A munkavállalók többsége számára szintén nincs más lehetőség, nem tudnak elmenni máshová dolgozni, maradnak hát az apró bosszúk. Egy bizonyos határ után azonban számukra sem nyílik más lehetőség, és felmondanak, adott esetben a rendkívüli felmondás lehetőségével élve. Ez a munkaadó számára szintén súlyos veszteséget jelent: új munkavállalót felvenni, betanítani, hogy aztán néhány hónapon belül az egész kezdődjön előről. A munkaadó reputációjáról, az esetleges jogi problémákról és kártérítési igényekről nem is beszélve.

Szóval a munkavállalóval való bánásmód komoly előnyök, ugyanakkor komoly károk okozója is lehet a munkaadó számára. Ez természetesen szervesen kapcsolódik a munkaadónál uralkodó szervezeti légkörhöz, de erről majd egy későbbi bejegyzésben írnék.

Egy másik komoly tapasztalatom így a tv-internet előfizetés kapcsán az ügyfélszolgálaton dolgozók tudatlansága. Szóval a következő bejegyzésemben a tréninggel fogok foglalkozni. A múlt heti BME állásbörze nem volt olyan színvonalú, mint a HVG-s, nem voltak tájékoztató kiadványok, az egészre egy bonyolult szerkezetű, nehezen áttekinthető és zsúfolt helyen került sor. Ellenben a HR kiállítás kiválóan szervezett, és nagyon érdekes előadásokkal tarkított esemény volt. Én személy szerint leginkább az egyes pszichológiai tesztekről szóló, valamint a menedzsment témájú előadásokat élveztem, sokat lehetett belőlük tanulni.

Szóval: hogyan is küzdöttem meg a „róka fogta csuka-csuka fogta róka” problémájával? A tanfolyam elvégzése után beiratkoztam egy TB ügyintézői tanfolyamra egy nevében „Tökéletes” tanfolyamszervező cégnél. Már hetek, hónapok teltek el a tanfolyam díjának befizetése óta, de a kurzus csak nem akart elkezdődni. Munkám nem volt: egyrészt nem volt meg a záróvizsgám, másrészt akkor is ugyan ezzel a problémával találkoztam: minimum 3 év gyakorlat a feltétel.

Szóval kezdtem kissé ideges lenni, mert a tanfolyamszervező iroda helyi vezetője, egy okos, tanult, és jó összeköttetésekkel rendelkező ember egyre csak hitegetett a tanfolyam kezdéséről. Egyszer elszakadt a cérna, és kb két hónap után elég határozottan számon kértem. Szegény nagyon megilletődött a határozottságomon, és amikor csak úgy mellesleg megkérdeztem, nem tud-e véletlenül valami állást nekem, igennel felelt. Néhány nap múlva egy könyvvizsgáló irodában kellett jelentkeznem, ahol ő társtulaj volt. Itt egy tisztességtelenül nagy tudású idősebb hölgy keze alá kerültem, akitől rendkívül sokat tanultam. A munka érdekes volt: először azt a feladatot kaptam, hogy nézegessem át egy cég elmúlt évi könyvelését, amit más, -nálam képzettebb- könyvelők csináltak. Nemsokára már évekkel korábbi anyagot néztem, mert -kezdőként- olyan hibákra bukkantam, amikre senki nem is számított. Szóval eredményesen és lelkesen dolgoztam, olyannyira, hogy néhány hónap múlva már az iroda legnagyobb, önálló könyvelésre átállni készülő ügyfelénél találtam magam -teljesen egyedül. Az elején a munkámat még szorosan ellenőrizte a könyvvizsgáló asszony, de a látogatásai lassan megritkultak, legközelebb már csak az éves auditon találkoztunk, és elégedett volt velem. Nemsokára egy visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam egy másik cégtől, ahol teljesen a nulláról kellett mindent egyedül felépítenem: itt dolgoztam 8 évig igen gazdag és érdekes munkakörökben: a könyveléstől, az iroda vezetésén át egészen egy új üzletág beindításáig és vezetéséig igen szép karriert futottam ott be.

Szóval első pályám kezdetekor szerencsém volt: viszonylag egyszerűen és gyorsan sikerült munkát találnom. Állásinterjún még sosem voltam, nem is nagyon kellett munkát keresnem, mindig a munka talált meg engem. Néha túl sok is, az idő nagy részében két (egy rövid ideig három) párhuzamos állásom is volt.

Manapság a helyzet kissé bonyolultabb. Most, hogy diplomás állást keresek, meg kell küzdenem a különböző „elit” (vagy annak kikiáltott) egyetemekről érkezőkkel. És itt egy kis igazságtalanságot, ambivalenciát és kontraszelekciót vélek felfedezni a rendszerben.

Hogy mire gondolok? Álljon itt néhány példa. Az első egy régi hölgyismerősömről szól, aki egy egészségügyi főiskolán tanult dietetikusnak. Hihetetlen tanulási képességgel volt megáldva: gyakorlatilag bármit képes volt megtanulni, és jeles szinten visszaadni. Kiváló tanuló volt a főiskola után a közgázon is. Történt egyszer, hogy a horvát tengerparton autózva kis tisztásokat láttunk ott, ahol az erdő a tengerhez ért. Megkérdezte, miért vannak azok ott. Mivel fogalmam sem volt róla, ezért azt válaszoltam, hogy azért, mert az erdei állatok oda járnak le a tengerhez inni. Máskor, amikor megkérdezte, mit főzzön, én marhazúzát rendeltem. Még meg is vitatta a csoporttársaival a főiskolán (anatómiaszigorlat után), és arra a következtetésre jutottak, hogy, ha a madaraknak van zúzájuk, akkor a marhának miért ne lehetne? Mit akartam ezzel elmondani? Lehet, hogy kiváló tanuló volt, de gyakorlatilag fogalma sem volt arról, amit megtanult, képtelen volt átültetni mindezt a gyakorlatba. Hiába végzett „elit” egyetemen, hiába volt kitűnő tanuló, tudása csak holt tudás volt, képtelen volt átültetni azt a napi gyakorlatba. Az állatok sosem isznak tengervizet, a marhának pedig nincs zúzája. És ehhez elég egy egyszerű általános iskola, semmi szükség egyetemre.

A második példa egy barátomról szól, aki jogot végzett, de sajnos az ország egy kevésbé elit egyetemén. A jog oktatása terén ez az intézmény gyakorlatilag a „futottak még” kategóriába tartozik. A párom ezzel szemben egy elitnek kikiáltott egyetemen szerzett jogi diplomát. A különbség? Amíg a párom agyát szükségtelen és hatalmas ismeretanyaggal nyomták tele, addig a barátom a viszonylag lazább helyen ráért kutatni. Ő most négy év angliai egyetemi oktatóskodás után éppen Spanyolországban kapott egy jó kutatói állást. Miközben itthon sehová sem kell az „olcsó” diplomája miatt, addig irigylésre méltó karriert fut be külföldön.

Szóval az egyetem véleményem szerint nem garancia arra, hogy milyen tudást hordozó hallgató kerül ki onnan. Természetesen nem azt mondom, hogy nincs összefüggés, de távolról sem olyan szoros, mint azt a munkaadók nagy többsége gondolja. Sajnos én is szenvedek most attól, hogy a csoporttársaim (illetve az ezen az egyetemen és ezen a szakon végzettek) nagy többségének halovány ibolyája sincs a szakmáról. Valóban nem helyes mindenkit „átpasszírozni” az egyetemen a diplomáig, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy köze nincs a dologhoz. Inkább azt mondom, hogy a munkaadók szelekciós eljárásai nem feltétlenül tökéletesek. Ismerek néhány igen magasan kvalifikált embert: ügyvédeket, jogászokat, könyvelőket, könyvvizsgálókat, akiknek szinte semmi közük ahhoz, amit csinálnak. Mégis a pályán vannak. És sajnos ismerek kiváló embereket is, akik lényegesen lejjebb vannak, mint kellene.

Szóval véleményem szerint valami nem „kóser” a kiválasztási eljárások körül. Hogy mi, arról majd legközelebb.

Na jah... Ez is egy kezdet. Újra kezdet.

8 évnyi sikeres (némi fuvarszervezéssel, és egyéb, kisvállalkozásnál előforduló munkákkal gazdagított) könyvelősködés után rájöttem: ez így nagyon szép és érdekes, mozgalmas, de nem vezet sehová.

Miután éppen HR-szakon készültem diplomázni, feltérképeztem a munkapiacot és rájöttem, hogy angol nélkül itt lehetetlen boldogulni, ezért összekaptuk magunkat a párommal (aki egyébként munkajogász), felmondtunk (ő otthagyta az ügyvédi irodát, én a kamionkereskedést) és a ködös Albion felé vettük az irányt. Ennek immár 2,5 éve: hazajöttünk, tengernyi tapasztalattal, élménnyel, felsőfokú nyelvvizsgával, és egy halom napról-napra értéktelenedő Fonttal felvértezve. (ez utóbbi külön stresszforrás számomra: amikor kimentünk 380-at fizettünk egy Fonttért, most jó, ha 280-at kapunk érte)

A dolog másik érdekessége, hogy most, hogy prímán beszélünk angolul, mindenki németül beszélő HR-est akar.... A fene sem érti. Ha már az álláshirdetéseknél tartunk: az egyik nagy cég elárasztotta az álláskereső-portálokat földtől elrugaszkodott hirdetéseivel: ezekben angol nyelven, budapesti munkavégzésre keresnek HR nemtudoménmiket folyékon mandarin és héber nyelvtudással, középfokú végzettséggel, és például általam csak hallomásból ismert statisztikai ismeretekkel. És hasonló szösszenetekkel teleszórta az egész Internetet: kapok egy hírlevelet 50 állással, amiből 2-3 a potenciálisan komoly, amiből szinte egy sem nekem való.

Az álláskeresés másik nagy problémája a "róka fogta csuka, csuka fogta róka" problémája: mindenki 2-3 év szakmai gyakorlatot akar, de hogy hogyan szerezzem ezt meg, ha enélkül nem lehet állásba kerülni... nos erről hallgat a fáma. Amikor annak idején könyvelői állást kerestem, akkor is beleütköztem ebbe a problémába, de akkor ezt sikerült leküzdenem - de erről majd legközelebb.